Hrabal is someone I always felt close to. His characters are clearly crazy but also immensely human and humane. His insanity has its own rhythm, its own strange and beautiful logic, one that connects rather than divides, one that celebrates human failure as a form of an attempt at reaching towards the higher form of ourselves. That humanity, humility at the greatness of what it is to be human, is what draws me near him. His tales are like songs that never end as their soft lullaby stay with us forever.

In the gondola of my dreams,
flying high above my fears,
I look down and I fall
but you are still there,
you catch me and I stay
for a few words of kindness,
for your unexpected beauty,
and I feel connected
before the storm comes
before the lightning hits
and I’ll be away,
but I was there,
I remember the moments,
I remember the kisses,
and I long for more.

A nyár arról ismerszik meg, hogy Pepin bácsi dupla nadrágot hord. Télen viszont három nadrág van rajta. Amikor nyár végén az emberek konstatálják, hogy a bácsin háromszoros a nadrág, rögtön mondják: – Kutya hideg telünk lesz az idén! – Apu gyakran legorombítja őt a nadrágok miatt, hogy nem lesz edzett, de Pepin bácsi védekezik: – Úgyse ér az semmit, a Hanka úr milyen edzett volt, oszt mégis megrúgta a ló. – Azon az estén a szüleim nógatására áthurcolkodtam hozzá, hogy rendre tanítsam. Mondtam: – Hé, bácsi, nem szép dolog ruhástul ágyba bújni! – De ő azt felelte: – És mi van, ha tűz üt ki? – Nem hagytam magam: – És nem is higiénikus! De a bácsi azt mondta: – És mi van, ha éccaka el akarok ugrani cigiért? Végül mégiscsak rábeszéltem, hogy próbaképpen legalább az egyik nadrágját vegye le.

Amikor lefeküdtünk, Pepin bácsi fel-alá kezdett mászkálni a pincében (pincében laktunk), és fennhangon morfondírozott: – Az a tökfej, az a dilinyós, az a marha, annyi iskolát járt, oszt mégis híg maradt nekije az agya. – Felpattantam: – És ki az a marha? – De Pepin bácsi felelt: – Hogy ki? Hát az a hólyag a sörgyárból. – És bemászott mellém az ágyba, vakaródzott, csemcsegett, megint felkelt, nyitogatta az almáriumot, fát vágott, és a magas cét gyakorolta

Reggel, kialvatlanul, megkérdeztem: – És mit eszel, bácsi? – És ő frissen a kiskannára mutatott, ahol olyan sokáig főzte a cikóriát, míg össze nem állt. Akkor felöntötte forró vízzel. Aztán újra cikóriát szórt bele és kezdte előlról. Aznap krumplit főztem és fokhagymaszószt, kolbászt sütöttem. Ráöntöttem a szószt a krumplira és a kolbászra, és megkérdeztem: – Na, hogy ízlik? – Pepin bácsi felelt: – Hát, ha neked ízlik ez a krumpli. Erősködtem: – Jó, jó, a krumpli de mit szólsz ehhez a fennséges szószhoz, meg a kolbászhoz? Erre azt mondta: – Hát ha egyszer szereted, mér ne főznél ilyet? Eztet a püspöknél is szokták főzni. A fronton meg hányszor ilyen se vót. – Egy szó, mint száz, december végén már én is ruhástul aludtam, és három nadrágban. Mert mi van, ha tényleg tűz üt ki? Vagy ha éjféltájt el akarok ugrani cigiért?

For me, the best part was waking up next to you. Whenever I could do that more than once in a row, in Berlin, in London, in Africa, the colours of the world shifted. It was a more gentle, kinder world. The everyday is weird. It’s hard to put a finger on some of its best parts, because it changes our lives slowly but surely towards a different plane, with more possibilities.

So, what can I learn from you? How to sacrifice for others the way you sacrifice for your family. How to belong to a group, which always means facing the hard times when inevitably things go wrong but one must pull through. And how to forgive others and oneself the mistakes we all make so we can live together, so one needs not to be on the run forever. In one word: how to *belong* without feeling locked in. How to live a meaningful life, surrounded by people we love without being frustrated that these are the very people who both lock us in and give us wings to fly.